Őszinte leszek: jóllehet negyedik évtizede vagyok részese a kóruséletnek (amatőr kórustagként és zenei szakíróként), emellett pontosan tudom, mire képesek az észak-európai, a balti, a szláv kórusok, mégis kicsit megrendülten találtam magam a Budapesti Vándor Kórussal a 3. Európai Kórusjátékok olimpiai léptékű rendezvényeinek közepén Rigában. Egy teljesen hagyományos, a szó minden értelmében amatőr (már-már csak mutatóban létező) vegyes karral neveztünk olyan kórusok közé – ráadásul nem is alap-, azaz az Open, hanem a bajnoki, azaz a Champion kategóriába –, amelyek átlagéletkora a hivatalos tájékoztató szerint 27 év volt, a tagság hallhatóan rendszeres egyéni hangképzésben részesül és teljesen nyilvánvalóan nem heti 2×2 órát próbál (hanem ennél jóval többet). És ezen a ponton kap hangsúlyt az amatőr szó. Hiszen az igaz, hogy a Rigába érkezett 5 földrész 34 országának 155 kórusa egyike sem profi a szó egzisztenciális értelmében, ám nem is amatőr, ami a tagság összetételét, tradícióit, a kórusénekléshez való viszonyát illeti.
Szerencsére csak a verseny után támadt az az érzésünk, hogy „ufók” vagyunk ebben az illusztris társaságban. Nagyon jó felkészülés, kiemelkedő színvonalú versenyzés eredményeképpen mind a vegyeskari, mind az a capella folklór kategóriában ezüstérmet (ezüst diplomát) érdemeltünk ki. A pontozás teljesen korrekt és nyílt volt és az is kiderült belőle, hogy a legtöbb (majdnem aranyat érő) pontot az osztrák és a finn zsűritagtól kaptuk. A közép-európai Ausztriában és a Kodály-hagyományokat sok magyar szakember révén intenzíven ápoló Finnországban többet mondhat akár a műsorunkra tűzött Kodály-mű (Sík Sándor Te Deuma), vagy Kocsár Miklós gyönyörű darabja Kányádi Sándor versére, a Könyörgés tavasszal – nem is szólva Kodály fantasztikus népdalrapszódiájáról, a Mátrai képekről. S az érem másik oldala? A legkevésbé a svéd, illetve a folklórban pontozó lett szakembert sikerült meggyőzni arról, hogy mennyire vagyunk jók – de hát ez éppen az adott országok már említett, a miénktől eltérő ízléséből, értékrendjéből fakad.
Fantasztikus napokat éltünk át Rigában. A versenyt megelőzően adott „barátság”-koncerten az Egils Lipšāns által vezényelt, rigai Latvias Izdevniecibu Jauktais Koris-szal a város legpatinásább templomában, a Szent Péter bazilikában telt ház fogadott minket. Remekül szervezett programok voltak, káprázatos díjkiosztó, ahol minden egyes átadott éremnél, oklevélnél külön fotót készítettek a karnagyokról, színpompás volt a nemzetek felvonulása Riga (akkor éppen) napsütötte utcáin. Mindenki, mindig, mindenütt énekelt, a rigaiak álltak az út szélén és mindenkihez volt egy kedves szavuk (angolul vagy oroszul). Minket azzal állított meg egy hölgy, hogy szeretem magukat, fantasztikus a kultúrájuk. Az Interkultur nagyszabású seregszemléje életre szóló élmény volt, amit egy John Rutter-kurzus koronázott meg számunkra a hazautazás napján. És mindez nagy tanulsággal is szolgált: van annyi munka, van olyan felkészültség és koncentráció, amely a klasszikus értelemben vett amatőr együtteseknek is helyet biztosíthat a legjobbak, a legnagyobbak Parnasszusában. Köszönet érte a kórus karnagyának, Németh Zsuzsannának.
Tóth Anna